Geszti Péter és zenésztársai két és fél órás rendhagyó koncertjével vette kezdetét az idei Sziget fesztivál. A főszereplő hosszú évek kihagyása után tért vissza a reklámszakmából, illetve a tévéképernyőről a színpadra, rögtön egy óriási szenzációként és soha vissza nem térő alkalomként beharangozott showműsor keretében. Az est folyamán négy évtized slágereit hallhatta az elején még meglehetősen csekély létszámú, majd a végére azért már megszaporodott közönség: a ’80-as éveket az Első Emelet, a ’90-es éveket a Rapülők, az ezredforduló környékét a Jazz+Az dalai idézték fel, ezeken túl pedig kapott egy blokkot az alig pár hónapja alakult Gringo Sztár nevű formáció is.
Utóbbi kezdte az estét fél 9 előtt pár perccel, és számomra egyben ez volt a leggyengébb pont is. Bár alapvetően nem készültem nagy elvárásokkal, valahogy erőltetettnek éreztem a több dalban is domináló balkán-fílinget: túlságosan egyértelműnek tűnt, hogy pusztán a divathullám meglovagolása végett nyúltak hozzá, hiszen a magyar népzenével együtt ez is annyira menő lett mostanában. Legtöbb újdonsült képviselője viszont sajnos hiteltelen, értem ezalatt azt, hogy a zenészek és az általuk játszott műfaj között nincs semmilyen kapcsolódási pont. Geszti például abszolút helyén volt eddigi két zenekara stílusvilágában – akár rapperként, akár a lazítós jazzpop-dalok öltönyös-nyakkendős előadójaként –, azonban arról tippem sincs, mi köze a most felkarolt délszláv kultúrkörhöz. A Gringo Sztárnak azért van egy-két jó dala, az elsőként előadott Télen-nyáron nyár teszem azt egész hallgatható, bár inkább semmi extra kategória. Összességében mindenesetre nem jósolok neki akkora sikert, mint amit a frontember megelőző projektjei elértek.
Másodikként következett a Jazz+Az, amely zeneileg kétségkívül a legkiforrottabb produkció Geszti életművében. Mindez nem is meglepő, hiszen dalszerzőként és producerként Dés László neve fémjelzi, ami alapvetően garancia a minőségre. A búcsúkoncertjét 2000-ben tartó csapatot valamikor én is sokat hallgattam, és ahhoz képest, hogy már évek óta egyáltalán nem, meglepő módon elsőre visszajött szinte minden sor. A klasszikus slágerek (Megint hétfő, Ma jól vagyok, Helló édes) hallatán az addig jobbára passzív közönség is egyre inkább megmozdult és elkezdett kórusban énekelni. A csúcspontot azok a számok jelentették, amelyekben Dés is színpadra lépett: szaxofonjátéka önmagában is elvitte volna a produkciót a hátán.
Mindent egybevéve így 2011-ben ezt a formációt éreztem a leginkább működőnek – bár a Mit tehet a sejt című számtól például továbbra is a falra mászok, szövegileg mégis jóval a popszakma átlagos mércéje fölött vannak ezek a dalok, a zenéről meg ugyebár már szót ejtettem. Mint ahogy kissé teátrálisan Geszti is megjegyezte a három énekesnőnek, „lányok, tartozom egy vallomással: sajnálom, hogy annak idején feloszlottunk”. Valóban, a Jazz+Az messze nem a csúcson hagyta abba, és a Gringo Sztárral összehasonlítva én például ma is szívesebben vennék tőlük egy újjáalakulást, igaz ez valószínűleg nem fog megtörténni, vagy legalábbis biztosan nem a közeljövőben.
Újabb átszerelést követően még tovább utaztunk visszafelé az időben: először a kivetítőn jelent meg a gyerek Geszti, amint apja kérdezgeti arról, mihez akar kezdeni nagykorában (válasz helyett rövid snitt egy régi koncertből: „az akartam lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok”). Ezután felgyulladtak a fények és 1993 volt újra, amit a napszemüveges-baseballsapkás laza csávóvá átlényegült rapper színpadra perdülése is nyomatékosított. A Rapülőkkel alapvetően az a gond, hogy bár a maguk idejében valóban stílusteremtőnek számítottak, mára már nagyon idejétmúlttá és kikopottá váltak ezek a zenei alapok – a Zúg a Volga mesterségesen gagyi techno-ütemei különösen megviselték a fülemet. A szövegek közül pedig szintén többre illik a gáz, mint a szellemes jelző. Ugyanez igaz az intermezzóként előadott két Első Emelet-számra is: ami 1986-ban friss és újszerű volt, ma már nem tud átjönni. Azt azért mindennek ellenére meg kell hagyni, hogy a Lesz még rosszabb című sláger túlzás nélkül az egész közönséget beindította, erre ment a legnagyobb tombolás a két és fél óra alatt.
Összességében átlagosnak mondanám az estét: néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve felejthető volt, nem hinném, hogy bármikor a jövőben késztetést érzek majd arra, hogy felvételről visszanézzem (ellentétben mondjuk a tavalyi Kispál-búcsúkoncerttel). Többször adódott probléma a technikával, illetve a szűk ötven fős tánckar is inkább a parasztvakítás-jellegre erősített rá. A Gesztiválnál sokkal jobb programot is el tudtam volna képzelni a Sziget mínusz egyedik napjára, de ha már így alakult, „egynek jó” volt ez is. Az emberek nagy része úgyis nosztalgiázni jött, és a retrófílinget maradéktalanul megkapták. Gesztivel kapcsolatban pedig mindenképp meg kell jegyezni, hogy bármennyire is erőltetetten modorosak olykor a szerzeményei, a magyar konzumpopot átható feneketlen mélységeknél – neveket hadd ne mondjak – azért jóval egyenletesebb színvonalat képvisel. Reklámszakemberként emellett ahhoz is jó érzéke van, mindezt hogyan tegye eladhatóvá, így ne lepődjünk meg rajta, ha a közeljövőben ismét a csapból is ő folyik majd. Szerencsére azért a XXI. században már bőven van választási lehetőség, így akinek nem szimpatikus, minden további nélkül kikerülheti.
(Fotók: Somay Márk, sziget.hu)