Hónapok óta teltházas koncerten tért vissza Lovasi András legendás zenekara a Fishing on Orfű nulladik napján, hogy jó kétórás bulival idézzék meg első négy lemezük legjavát, néhány meglepetéssel kiegészítve. A bérletesek mellett sokan kimondottan csak ezért látogattak el a fesztiválra, de az arányaiban nagyon drága (5990 forintos) napijegy ellenére minden bizonnyal nem bánták meg. Bár a hangulat kétségtelenül nosztalgikus volt, a csapat a majdnem négyéves kihagyás ellenére mit sem vesztett erejéből. A közönség jelentős része pedig még nem is élt a szóban forgó dalok születésekor, mégis ugyanakkora – ha nem nagyobb – lelkesedéssel énekelték a szövegeket.
Klasszikus szófordulattal élve fogalmazhatnánk úgy, hogy tavaly november elején bombaként robbant a hír a Kispál és a Borz összeállásáról, évekre előre meghatározva a FOO nyitónapi programját. Bár már a 2013-as fesztiválon is külön gigakoncerttel tisztelegtek a zenekar előtt, akkor még egyáltalán nem volt benne a levegőben a dolog – sőt, mind Lovasi, mind a többi tag számos interjúban kijelentette, erre a következő 5-10 évben szinte semmi esélyt nem látnak. Hogy mégis így történt, abban kétségtelenül komoly szerepe volt a pénznek. Ugyanakkor több érvet is fel lehet sorolni amellett, miért vállalhatóbb sokkal inkább ez az újrakezdés, mint például a Kaukázusé, amit annak idején én is kemény szavakkal ekéztem.
Egyrészt a tagok személyes gazdagodása mellett ebben az esetben legalább akkora súllyal esett latba a fesztivál anyagi helyzete, amelyre állítólag igencsak ráfért a pozitív lökés: a közelmúltban több jelentős szponzortól is elestek, ami miatt akár a színvonalas lebonyolítás is veszélybe kerülhetett volna. Másrészt nem állandó visszatérésről van szó, mindössze évi egy nagykoncertről, plusz néhány külföldi bejátszó buliról. Ráadásul jól kidolgozott koncepció mentén, ami valóban újdonságot jelent. Végül pedig azt se felejtsük el, hogy a Kaukázus tagjai a csapat feloszlását követő években mind megtalálták a számításukat a zenei életben: saját projektjeikkel vagy hasonló sikereket értek el, vagy megvolt bennük erre a potenciál, egyszóval látszólag továbbléptek. Jelen esetben ugyanez viszont csak Lovasiról volt elmondható, Kispál András Velőrózsák formációja nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, és 2012 végén meg is szűnt.
Mindez együtt szerintem legitimálja a dolgot, így én az első perctől örömmel fogadtam a bejelentést. Úgy alakult, hogy már a május eleji Bátorkeszi Borfesztiválon tartott koncertre is eljutottam, ezért az orfűi buli nem jelentett teljes újdonságot. Ezzel együtt legalább akkora várakozással tekintettem a mostani alkalom elé is, sőt ha lenne rá lehetőség, még többször szívesen átélném. Külön pluszpont jár a szervezőknek, amiért a fő attrakción túl több más remek együttessel gazdagították a szerdai programot – így annak ellenére sem volt egydimenziós a nyitónap, hogy elsődlegesen a Kispálra épült. Az Ozone Mama és Plastic Bitch zenekarokat, akiknek teljes fedésben kellett játszaniuk Lovasiékkal, mondjuk nem irigylem (apropó, tudja valaki, hányan választották őket?), de például a bemelegítő Pál Utcai Fiúk, vagy a levezető Európa Kiadó önmagában is élmény volt. Róluk részletesebben a következő cikkben írok majd.
A fél 10-es kezdésre csordultig megtelt a nagyszínpad előtti domboldal, sőt még mellette az úton is tömött sorokban álltak az emberek. Valószínűleg jóval többen is lettek volna, ha nem vezetnek be létszámkorlátot. A Bársonyfüggönnyel indult a program, ezután pedig sorra következtek egymás után a klasszikus slágerek – olyanok is, amelyek a búcsúkoncert előtt sem hiányozhattak a repertoárból (Zsákmányállat, Lefekszem a hóba, Szőkített nő stb.), de több igazi különlegesség is, úgy mint a Bujtogató, a Macska, vagy a Rajtakaptál. A klasszikus triófelállás Császári Gergellyel egészült ki, aki év eleje óta a Kiscsillag gitáros-billentyűs-vokalistájaként is szerepel. Mivel többször leírtam már róla, hogy az egyik legtehetségesebb hazai zenésznek tartom, külön örültem neki, hogy végre igazán nagy tömegek előtt is bizonyíthat. Bár a három törzstag valószínűleg nélküle is el tudta volna vinni a hátán a koncertet (ahogy annak idején is tették), de gitár- és billentyűtémáival, illetve vokálszólamaival mindenképp színesítette a hangzást. Egyébként eredetileg úgy volt, hogy pár szám erejéig Ózdi Rezső is színpadra lép, mint a legelső ős-felállás basszusgitárosa. Bátorkeszin így is történt, most azonban ez valamiért elmaradt.
Lovasi ránézésre kimondottan élvezte a helyzetet, hosszú (sőt olykor már-már túlságosan is annak tűnő) monológokkal töltötte ki a dalok közti szüneteket. Kézfeltartós módszerrel a közönség életkorát is megtudakolta, ebből kiderült, hogy nemcsak a zenekarnál fiatalabb huszonévesek, de még a tizenévesek is nagyon jelentős részt képviseltek a megjelentek között. Utóbbiak közül jó néhányan minden bizonnyal már a felószlást követően ismerték meg a zenekart, számukra különösen nagy ajándék lehetett a visszatérés. Egy dalban (Volume) az amúgy a hangmérnöki teendőket ellátó Dióssy Ákos is beállt billentyűzni, és amíg sikerült a tömegen keresztül előreverekednie magát, a többiek különféle mutatványokkal töltötték ki az időt: Lovasi cigánykerekezett, Kispál pantomimes táncot adott elő, Bräutigam pedig egy futballcselt mutatott be. Alighanem ez volt a koncert legszürreálisabb pillanata.
Kakukktojásként a Dal teázáshoz című számot is eljátszották, bár ez csak az ötödik lemezre került rá, de még a klasszikus hármas felállás idejében íródott. Ezzel kicsit megelőlegezték a jövő évi repertoárt, amikor a Sika, kasza, léc (félig), az Ül, a Bálnák ki a partra és a Holdfényexpressz dalai kerülnek majd terítékre. Sőt talán egy-két új szerzeménnyel is előrukkolnak majd – állítólag már idén is tervezték, de időhiány miatt végül nem került sor rá. Ha valami, ez biztosan árnyalná a nosztalgiajelleget, egyben azt is megmutatná, tényleg újra képes-e Kispál és Lovasi működő szerzőpárost alkotni. A teltház persze így is, úgy is garantált, mindazonáltal a jövő szempontjából kimondottan előremutató lenne a dolog.